Nagybácsikám

Reggel, mikor kinyitottam a szemem, éreztem, hogy nem ez lesz életem legszebb napja. Feltevésem helyesnek bizonyult. Kávézás közben Johnes, a komornyikom egy levelet hozott az én nevemre. Ahogy megláttam a feladót, elszörnyedve borítottam magamra a kávémat. A levélen ez állt: Adalaide Addingtone. Ő nem más, mint Adalaide néni, kevésbé szeretett nagynénim. A néni kötelességének tartja, hogy kimerítő előadást tartson egy fiatalembertől elvárható helyes viselkedésről és a házasság intézményének rendkívüli fontosságáról minden találkozásunk alkalmával. Felbontottam a levelet, és gyorsan átfutottam:

Kedves George!

Haladéktalanul várlak Addingtonshire-i kastélyomban.

Hm… Rövid és tömör. De sajnos Adalaide nénivel nem lehet viccelődni. Muszáj lesz elmennem. Majd ott kiderül, most őkegyelme miféle meglepetést tartogat számomra. Rögtön szóltam is Johnesnak, hogy pakoljon, mert indulunk.

  Délután 3-ra érkeztünk meg a birtokra. Adalaide néni ott sétálgatott a parkban, mikor kiszálltam az autóból.

-         George!- üdvözölt

-         Üdv, drága nénikém!

-         Már megint hogy nézel ki? A hajad kócos, a sapkád ferde!

-         Oh, pardon- ezzel megigazítottam a sapkám.

      Hogy van a néni?- érdeklődtem.

-         Köszönöm jól, George.

-         És mondja csak, miért volt olyan sürgős idejönnöm?

-         Holnapután rendezek egy jótékonysági estet, amin neked is részt kell venned.

-         És pontosan miért?

-         Azért, drága fiam, hogy értelmes és kultúrált emberekkel létesíts kapcsolatot, ami úgy látom, nálad nem szokás.

Ekkor megjelent Thomas, Adalaide néni komornyikja.

-         Áh, Thomas! Legyen szíves elkísérni George-ot.

-         Igenis asszonyom- hangzott a válasz. Vacsoráig körbesétáltam a birtokot. Mr. Addingtone nemrég érkezett haza egy fontos üzleti útról, így ő is csatlakozott társaságunkhoz.

-         Na és mondd, George! Találtál már egy hozzád illő leányzót?- kérdezte a néni.

-         Nem, Adalaide néni, az életnek ezen a terén még nem jeleskedem…

Sajnos nem tudtam bővebben kifejteni a házassághoz való viszonyomat, mivel megjelent az ajtóban Thomas:

-         Elnézést, asszonyom, Sir Alfonz Stepplewood- és félreállt az ajtóból. Ekkor egy kissé pocakos, kopaszodó, pirospozsgás tweedzakós ember jelent meg a küszöbön.

-         Jézusom! -nyögte Adalaide néni.

-         Szervusz Adalaide!- köszönt a váratlan látogató, és széles mosollyal leült az asztalhoz.

Adalaide néni ijedtsége nem volt alaptalan. Alfonz Stepplewood, aki tulajdonképpen a nagybátyám, a család fekete báránya. Utolsó látogatásakor körülbelül öt tucat macskát szabadított a ház népére.

-         Te… Hogy… Miért?- hebegte Adalaide néni.

-         Hogy kerülök ide?- kérdezte Alf bácsi (itt mindenki Alfnak hívja).

-         Pontosan…

-         Errefelé jártam, és gondoltam, meglátogatlak.. De lehet, hogy hosszabb időre veszem igénye otthonodat.

-         És te ezt hogy gondoltad?- kérdezte a néni.

-         Nem is örülsz a látogatásomnak?

-         Élénken emlékszem a múltkori „látogatásodra”…

-         Oh, az ártatlan kis tréfa volt!

-         Ezt erősen megkérdőjelezném!

-         Ígérem, nem lesz több olyan!

-         Remélem is!

A vacsora hátralevő részében nem történt különösen említésre méltó dolog. Kivéve persze azt, hogy Alf bácsi különböző mutatványok keretében fogyasztotta el a vacsoráját.

        A másnap eseményeit átugorva rögtön a jótékonysági esti napnál folytatnám beszámolóm. A néni Alf bácsit a biztonság kedvéért kitiltotta az estről. Miután illően felöltöztem, és rendbe vágtam magam, levonultam. Nénikém már várt, és közölte, hogy egy nagyon előkelő és befolyásos úrihölgy, bizonyos Miss Julia Nortfolk is jelen lesz az estélyen, ezért természetesen felhívta figyelmemet a vonatkozó illemszabályokra. Az első hölgy, akit bemutatott, egy ötszáz év körüli fiatalasszony volt, dülledt szemekkel, és félelmetesen előugró metszőfogakkal. Szerencsére Miss Julia Nortfolkban nem csalódtam. Meglehetősen elragadó látványt nyújtott. Figyelmemet azonban egy kipirult arcú, tweedzakós, lopakodó ember kötötte le, aki éppen két üveg whiskey-t cipelt a hóna alatt. Úgy döntöttem, nem szólok Adalaide néninek Alf bácsiról…

        Egy viszonylag kellemesen telt óra után azonban egy különös jelenség tárulhatott a szemünk elé: Egy tweedzakós, csuromvizes, alsónadrágos úr (ki más mint Alf bácsi) rontott be finoman szólva hm, totál részegen és az átlagos hangerőnél kicsit hangosabban kijelentette, hogy felgyújtotta a kertész lakot. A beszéd megtette a kívánt hatást: többen a telefonhoz rohantak, hogy értesítsék a tűzoltóságot, mások szapora léptekkel távoztak. Miss Julia Nortfolk –miután kijelentette, hogy egy ilyen „dilis” társasággal a későbbiekben nem szeretne találkozni, elhagyta a kastélyt...

Utóbb kiderült, hogy Alf bácsi, miután elfogyasztott egy üveg whiskey-t, beleesett a közeli dísztóba. Ruhaváltás gyanánt fel akarta venni a kertész ruháját, s folyamat közben azonban sajnálatos módon felborította a magával hozott petróleumlámpát. Az eset miatt Adalaide néni azonnali hatállyal elküldte Dél-Amerikába misszionáriusnak. Pedig milyen jót lehetett nevetni rajta… Remélem nem veszíti el a ezt az egyéniségét Dél-Amerikában. Ekkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.